Na jó, csak dobva. De akkor is.
De miért is?
Robogunk a bölcsibe. Kicsit késésben vagyunk, anyának 10 perc múlva már a cukrászdában kell lennie, mivel a cukrász csak miattam jön be a szabadnapján, hogy friss tortát prezentálhassak a gyerekeknek a lányom 3. születésnapjára.
Tegnap este esett az eső.
Nézd anya, giliszták!
Igen, igen, kijöttek a járatokból, nézd milyen sok van! No, gyere, kerülgessük ki őket, hadd menjenek tovább.
Robogunk tovább.
Anyaaaaaaaaa! Ráléptél egyre!
Micsoda?!
Adsz neki egy puszit?
Őőőőő… Sajnos sietnünk kell.
De ráléptél…
Hm. Ugye-ugye.
Kicsim, most sietünk, de megígérem, hogy ha beszereztem a tortát, visszafelé erre kanyarodok és adok neki egy puszit. Dobok neki egy puszit – teszem hozzá gyorsan.
Oké, helyzet kezelve. Lányom megnyugszik, mégiscsak szép és igazságos a világ.
*****
És anya, dobtál puszit hazafelé menet?
*****
Gondold csak végig egy pillanatra. Te mi mindent szoktál megígérni a gyermekednek?
És vajon be is tartod őket?
És ha betartod, csak akkor tartod be, amikor ott a gyermeked?
Ez már egészen izgalmas dimenziója az ígéretnek…
De nézzük csak ezt meg a másik oldalról!
Mert ugye mi is azt szeretnénk, hogy ha a gyermekünk megígér valamit, be is tartsa?
És ugye nem csak akkor, ha mi ott vagyunk?
*****
Így már azért egészen máshogy fest a helyzet.
Giliszta, legyen szép napod. :*
