Reggel 8 óra és anya haja égnek áll.
A kicsi úgy látszik, különösen élvezi, ha anyát szórakoztatja éjjelente. Többször meg kell bizonyosodnia arról, hogy anya ott van-e, és persze ezt csak úgy tudja, ha sírva követel egy kis ölelgetést. Na persze, olyan is van, hogy csak egy kicsit nézelődne. Hogy mit, nem lehet tudni, hiszen este van és vaksötét. Úgy látszik, neki így is tetszik. Lelkesen kuruttyolva adja ezt mindenki tudomására.
A nagynak komoly elképzelései vannak a világról. Ez általában a szöges ellentéte anya elképzelésének. Persze, dackorszak, elfogadod, hogy ha megkéred, hogy jöjjön öltözködni, akkor heves tiltakozás lesz a válasz, na de az, hogy még a vitathatatlannak tűnő dolgokba is beleköt?!
(Pl. Lányom: – Ez micsoda? Anya: – Füstölt sajt. – Nem füstölt sajt! *Ez most komoly?!…)
No, ezek vannak, zsinórban hetek óta. Ugye, hogy inkább az a csoda, hogy 8 óráig MÉG NEM állt égnek a hajam?!
Na de, ma jön a mama. Közösen kimegyünk a játszira, a kicsi remélhetőleg aludni fog, a nagy meg kint kicserélődik (*Hogy lehet ez?!), együtt játszunk majd, az én hajam is talán rendeződik.
És mi lenne… mi lenne, ha most nem az lenne, mint máskor? Ha most, hogy ott a mama, hagynám őket egy kicsit, és kézbe venném a megtépázott idegeimet? Ez most fontos. Lehet, hogy ha közösen játszizunk, az szuper együtt töltött idő, de utána vár még ránk egy fél nap otthon… Mi lenne, ha inkább eltávolodnék egy kicsit, hogy utána feltöltődve vágjunk neki a nap második felének?
Mert mire is van most szükségem?
Gondolkodás nélkül vágtam rá magamban: egyedüllétre.
Oké. Felnyaláboltam a kicsit, tudtam, mindjárt aludni fog. A nagyot rábíztam a nagyira, és uzsgyi!
A kicsi megérezte, mi kell anyának, vagy talán az éjszakák miatt érzete bűntudata hajtotta, és aludt két órát a babakocsiban. Én meg… kerültem egyet haza… és nem, nem vetettem bele magam a házimunkába (bár végtelenül csábító tevékenységek sora várt már egy ideje rám), hanem főztem egy kávét, termoszba be, és robogtam kifele a parkba.
És csak úgy voltam. Élveztem a csendet. A nyugodtan elkortyolt kávé ízét (*De finom, amikor még meleg!) Hogy magamban vagyok. A napot az arcomon.
Fél óra telt el így. Az az anya, akinek a haja égnek állt, eltűnt. Annak az anyának, aki most itt ül, egészen vállalható a frizurája. És mosoly van az arcán.
EZ az öngondoskodás. Felismerni, hogy hogy vagy. Megérezni, mire van szükséged. Keresni a lehetőséget, hogy megadd magadnak. Bűntudat NÉLKÜL megadni magadnak. Nem automatikusan belevetni magad a teendőkbe, ha váratlanul akad egy kis szusszanásnyi időd.
Persze, szuper lenne elutazni pár napra (hétre) és kipihenni magam, de sem lehetőségem nincs most rá, sem megoldás nem lenne, hiszen nagyon gyorsan érezném magam újra lemerülve, mint elutazás előtt. Nem. Az öngondoskodás ereje a hétköznapokban van. Azokban a 10-30-60 percekben, amiket magadra figyelve, megadod magadnak azt, amire szükséged van. Sokszor, keveset, DE rendszeresen.
A csendben feltöltődve eszembe jutott, hogy a barátnőm hangüzenete arra vár, hogy meghallgassam. Elő is kaptam a telefonom, és a hangját figyelve, az élményeit hallgatva, a kávé ízét a számban érezve, csukott szemmel üldögélve olyan érzésem volt, mintha egy kávézóban ülnék, miközben a világ dolgaiba belemerülünk, a gondolatainkat kicseréljük, és kapcsolódunk.
Az a mosoly már fülig ért. Csak a süti hiányzott a kávé mellől.
