Közeleg a karácsony, ilyenkor lázas gondolkodásban vagyunk, mivel kedveskedjünk a másiknak. Vannak, akik már hónapokkal korábban kigondolják; vannak, akik az utolsó pillanatban meglátják a polcon és viszik; vannak, akik mindenféle ügyes trükkel álcázva (vagy nem) puhatolóznak. No meg persze azok, akik előre megbeszélik.
Vannak, akik beleadnak apait-anyait, hogy a tökéletes ajándékot megtalálják; megint mások, akik az ez-jó-lesz elvét vallva gyorsan kipipálják.
Amikor legutóbb megtalált az ajándék téma (a születésnapomon), kérdés nélkül vágtam rá a mit-szeretnél? kérdésre a választ. Csak semmi toronyóra, aranylánc és miegyéb! Pihenést! Időt magamra! Kikapcsolódást! Mivel a kisfiam akkor még csak másfél hónapja érkezett meg hozzánk, ez a vágyam akkor csak álom maradt. Megbeszéltük a férjemmel, hogy egy fél évvel később kapom meg az ajándékot. Így is lett. Egy teljes nap magamra (mínusz fél óra a nap közepén, mert azért csak össze „kellett” bújnom a fiammal, egy meghitt szopira a masszázs előtt a gyertyafényes szobában – *Nehéz az élet, kérem!*)… Csodálatos volt a nap minden perce…
Te minek örülnél? Mi az, aminek a hiánya foglalkoztat? Aminek a gondolata lelkesít?
Sokszor már ezek is komoly kérdésnek bizonyulnak. Te meg tudod fogalmazni magadnak, mire vágysz igazán?
No de, egy dolog ezt tudni, más dolog kommunikálni.
Vajon a családod tudja, minek örülnél igazán?
Itt több irányba tud félremenni a dolog. Van, hogy egyszerűen csak nem tudják. Mert nincsenek abban az élethelyzetben, mint te. Nem tudják milyen kihívásokkal találod szemben magad nap mint nap. El sem tudják képzelni, mi zajlik benned, a fejedben, a testedben, a szívedben.
De lehet, hogy valamit mégiscsak sejtenek. Mert látják a karikákat a szemed alatt. Mert érzik a fáradtságot a beszédeden, a mozgásodban. Mert észlelik a feszültséget a hangodon.
De vajon mit kezdenek ezzel a sejtéssel? Talán rákérdeznek, talán nem. Hiszen nem illik a másik orra alá dörgölni, hogy hé, úgy nézel ki, mint a mosott rongy… Vagy arról érdeklődni, mikor aludtál utoljára egy jót? Jöhet inkább a homok, kényelmesebb beledugni a fejet.
És mi van, ha rákérdeznek? Ha megosztod, jön az, hogy Majd elmúlik! / Ilyen a gyerekes lét, majd pihensz / kikapcsolódsz, ha nagyobbak lesznek! Szép mondatok. Kár, hogy nem segítenek, de cserébe üresek. Ha nem mondod el, magadra vess, ők megkérdezték, ugyebár.
De van az az eset, amikor látják, tudják, és szeretnének segíteni. Csak nem tudják, hogyan. Mit is tehetnének, amitől neked könnyebbek lennének a mindennapok?
Most komolyan, honnan is tudhatnák? Nincsenek a te helyzetedben.
Egy elmosogatás, az ebéd megfőzése, levinni a gyereket sétálni, elintézni a postát, átvenni tőled a mindent összekenő-szétdobáló gyerek etetését, megvenni azt a kabátot amit már muszáj-mert-kinőtte-a-gyerek-a-mostanit de nem jutsz el a boltba, csak ott lenni alvásidőben hogy kiszabadulhass egy kicsit a négy fal közül… lehet, hogy a jelenlegi helyzetedben számodra felbecsülhetetlen kincs… de ők tudják ezt?
Megosztani az érzéseket, levedleni az egyedül-viszem terhét, megfogalmazni azt, mire van szükséged, mi esne jól, konkrétan elmondani, miben lehetnek a segítségedre: ez a te lehetőséged.
A te lehetőséged és egyben felelősséged, önmagad felé.
Miért is ne szólhatna erről az ajándékozás? Hogy valóban arra figyelek, ami számomra fontos, örömöt hoz, melengeti a szívemet… ÉS megengedem magamnak, hogy ez helyet kapjon az életemben. ÉS kommunikálom.
De tovább megyek… mi lenne, ha nem CSAK egy ünnepnap alkalmával lenne így?
Van az a mondás a néma gyerekről. Csodásan igaz a néma anyára is.
