A tegnapi nap úgy indult, mint bármelyik másik nap. A gyerekek korán keltek, pörgött a szokásos
öltözködés – reggeli – délelőtti játszózás menetrend. Hazatérve az ebédet elfogyasztva már árgus
szemmel figyeltem, mikor jön el az alvás ideje. Már alig vártam… vajon meddig alszik a nagy? Lesz
majd átfedés a kicsi alvásidejével? Ha csak fél órám lenne egyedül, mi mindent csinálhatnék… végre
meginnám melegen a kávémat. Megnézném azt a videós tréninget, ami nagyon érdekel. De lehet,
hogy csak feltenném a lábam és élvezném a csendet. Na, de ha a kicsi nem is alszik sokat, ha a nagy
alszik, akkor lehet egy nyugodt szopozás, akkor közben is tudok pihenni, esetleg a videó hang részét
magamévá tehetem.
Veled is előfordult már, hogy epedve vártad, hogy lefeküdjön a gyerek? Hogy legyen egy kis időd
szusszanni? Hogy legyen egy kis időd magadban lenni?
Semmi világmegváltó dolgot nem terveztem, csak egy kis nyugalmat. Na, ezt jól eltoltam,
megtanulhattam volna már így két gyerekkel, hogy ilyenekbe beleélni magam veszélyes…
Csak nem pont aznap kezdett bele a kisfiam a szopisztrájkba, hogy bár éhes, mégsem hajlandó
néhány percnél többet evésre pazarolni, hiszen jaj, lemarad a világ felfedezéséről! (*És anyával ki
foglalkozik, hogy neki is enyhülést jelentene, ha végre szopizna? Ja, meg amúgy 35 fok van kint, csak
jó lenne, ha nem száradna ki a gyerek…*)
És no lám, csak nem ma döntött úgy a lányom, hogy tuti nem fog aludni, mert amúgy miért is tenné,
ha azt is megteheti, hogy nem teszi; helyette az ágyán ugrándozva énekelget, mondókázgat, de a
fejét letenni, csöndben lenni, azt lesheted, anya!
És milyen érdekes, hogy pont ma lenne anyának egy megbeszélt, fontos telefonhívása, amire de jó is
lenne figyelni…
A kicsi alvásával fél órával megelőzte a nagyot, így az együttalvásnak lőttek. Mire elérkezett a nagy
alvásideje, már vidáman kukorékolt. És miért is szopizna és lenne egy kicsit nyugton, irány a
felfedezés! A nagy? Na ő aztán tuti nem alszik, miért is tenné, nem álmos, nem akar, meg amúgy is
tök jó móka ellentmondani anyának.
Másfél óra után már szikrákat szórt a szemem. Mentem egyik gyerektől a másikhoz: itt figyelek rá és
megpróbálok a már vizionált kiszáradás ellen küzdeni, ott alvásra ösztönözni. Aztán a telefonhívás is
befutott, persze a lányom szerint nagyon izgalmas közben hangosan rikkantgatni, folyton kérdezgetni
(Kivel beszélsz? Apa az? Hol van? Mi ez? Anya játszunk?), a konyhaajtón lógni, a fiókokban turkálni.
„Csodálatos”. Anya köszöni, kiborul. Bár, le a kalappal, nem mond sem olyat, sem úgy, amit később
megbán. És akkor történt valami. Átkattant valami bennem (még jó, hogy nem én kattantam meg).
A nagyot megkérdeztem, megetette-e már az állatait, mert ők bizony még nem ebédeltek. Erre usgyi,
már hozta is a konyhafelszerelését, hogy megterítsen az állatoknak. Zseniális! Most lehet egy 5-10
percem. Hopp, felkaptam a kicsit, nyugisabb helyre vonultunk, lássuk a szopit. Igen, már annyira
kivan, hogy már enni is hajlandó, yes! (Minek nem tud örülni egy anya…)
Nyugi van. Gondolkodjunk egy kicsit. A pulzusom az egekben, nehéz délutánon vagyunk túl. Így
akarom folytatni a napot? Mit tehetnék azért, hogy kikerüljek ebből az érzelmi örvényből? Eszembe
jutott a légzés. Igen igen, az a múltkor is segített. Vettem néhány mély lélegzetet, lassan,
megfontoltan. Hosszan engedtem ki, szinte a tüdőm is remegett bele. (*Jaj de jó, nem zavarja a
kicsit, csinálom tovább!*) Megismételtem még egyszer, és még egyszer. Néhány perc után éreztem,
ahogy a szívem megnyugszik. Szinte láttam, hogy a tiktakoló bomba kezd lelassulni a fejemben. Még
pár perc, és teljesen elnémult.
Most kell döntenem. Vagy folytatom az idegbajt, vagy úgy döntök, hogy tiszta lappal folytatom a
napot.
Kimentem a nagyhoz, megkérdeztem, mit játszik. Megöleltem. Csillogó szemmel nézett rám. Leültünk
uzsonnázni. Mikor apa megérkezett, épp a délelőtti játszizásról, a gyümölcsökről, a nyárról
beszélgettünk. Apa levitte a nagyot kicsit megfuttatni.
Úgy döntöttem, hogy nem lesz a fiam lelki sérült, amiért a játszószőnyegén játszik, én pedig mellette
megnézem azt a félórás videókurzust. Bár igaz, hogy olyan cukin pofozgatta a lelógó állatokat, hogy
muszáj volt kb. kétpercenként össze-vissza puszilgatnom. Nahát, hogy ez milyen jó érzés… egy kicsit
magammal is foglalkozni…Talán azzal sem okozok neki válságot, ha ma este, vacsorakészítés közben nem gyerekdalokat hallgatunk, hanem anya kedvenceit? Huh mikor hallottam utoljára felnőtt zenéket!
És betettem a fiamat a pihenőszékébe, az asztalra, hogy jól lássa, mit művel az anyja a konyhában.
Kapott egy kanalat is, legyen mit markolnia és rágcsálnia, miközben nézi a műsort. És hogy milyen
látvány fogadta a hazatérő apát és a lányomat? Egy konyhában sürgölődő, kurjangató és dalolászó,
vad táncmozdulatokat bemutató, teli szájjal vigyorgó anya, akin mosolygó szemekkel, hangosan
kurjangatva, kézzel-lábbal hadonászva csüng a kisfia.
Valóban csodás este volt. És a rántotta így valahogy finomabb is volt.
