Fekszem az ágyban és bámulom a plafont. Ebben a hajnali órában sem különösebben érdekes a látvány. Hallgatom a pici szuszogását – végre egy kiadós összebújás után nyugodtan, békésen szundizik. Szinte látom a sötétben az elégedett, angyali mosolyát, ahogy álomország felé lebeg.
Érdekes ez az anyai lét. Itt fekszem, fél órával ezelőtt még összebújtunk, talán egy órája a nagyhoz loholtam, mert persze az éjszakai iváshoz is anya kell, előtte nem sokkal megint a pici követelt magának. Mi minden történt, és még csak három órája fekhettem le.
Intenzív. Mint ez az egész. Kívülről semmi különös. Anyuka két gyerekkel. És mégis mi mindennel van tele… rengeteg impulzus, kapcsolódás, napi feladatok, ezt-már-nem-eszed-meg?, hol-a-nyuszi?, most-már-indulnunk-kell!, gyere-már-öltözni!, anyaaaaaaaaaaaaaa!, ezt-miért-csináltad?, hallod-amit-mondok?, nem-akarom!, kiborulás-összebújás, érzelmi hullámvasutazás…
Fekszem az ágyban és azon tűnődőm, mit is jelent anyának lenni. Mennyi szeretetet, odaadást, figyelmet adunk a gyerekünknek, miközben sokszor alapvető fizikai szükségleteink nem elégülnek ki.
Emlékszem, az egyik legnagyobb félelmem a gyerekvállalással kapcsolatban az volt, hogy én, mint hatalmas alvásigényű (értsd 9 óra alsóhangon), hogyan fogom majd túlélni a kezdeti időszakban a sorozatos éjszakázást. Haha, te kis naiv… kezdeti? Most már tudom, amit tudok…
De azt is tudom, hogy valahogy mégis meg lehet csinálni. Nem tudom, hogyan képes a szervezetem ennyi alvással működni, de megcsinálja. Nem tudom, hogyan képes ezer idegszállal figyelni egy veszélyes helyzetben, azonnal ott teremni, ha baj van, ölelni, ha sírva bújnak, megtartani, ha érzelmileg kiborulnak…
És mégis, mégis. Sokkal hamarabb befészkeli magát a negatív gondolat a fejembe és az érzés a szívembe, semhogy ezt éltetném. Mert arra gondolok, hogy lehetnék türelmesebb. Hogy kezelhettem volna higgadtabban azt a helyzetet. Hogy gyorsabban kellett volna reagálnom. Hogy mutathattam volna jobb példát. Sorolhatnám egészen sokáig.
Mindig lehetne jobban, többet, máshogy. Egy anya sosem elégedett… önmagával. Persze, ez hajt, motivál, hogy jobbak legyünk. A baj ott kezdődik, ha közben megfeledkezünk mindarról, ami a másik serpenyőben van. Az a sok odaadás, figyelem, szeretet… az a sok-sok szép és jó, amit alapnak veszünk. És persze, alapból jönnek is, de attól még miért feledkezünk el róla? Miért ne legyünk büszkék arra, hogy – sokszor a saját határainkat feszegetve – próbáljuk a legjobb formánkat hozni?
Pedig ez fontos. Elismerni magunk felé, megengedni magunknak az örömöt, az elégedettséget – ma is a legjobb formámra törekedtem. És nem azért, mert ezt bárkinek is el kéne ismernie és vállon kéne veregetnie érte. Nem.
Hanem azért, mert önmagunkat csapjuk be és csorbítjuk meg azzal, ha mindezt természetesnek vesszük, és csak az lebeg a szemünk előtt, hogyan lehetne több és jobb. Ez a saját felelősségünk, önmagunk felé.
Ilyen gondolatok kavarognak a fejemben.
Na de, hallom a nagylányom felkelt. Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!
Anya itt van, kislányom. Jövök.
