Az úgy volt, hogy a kicsi korán kelt, egy órával a nagy előtt. Mivel még csak 5 hónapos, két óra a szintideje, amikor is a semmiből keményen kezdi tolni a nyűgösködést, kiborulást. Olyat még nem pipáltam, hogy egy 2,5 évessel (a nagy önállóság, szöszmötölés és a csakazértsem korszakában) indulásra készek legyünk egy óra alatt. Sebaj, gondoltam, majd elalszik a kicsi itthon, aztán majd a következő alvása lesz majd a babakocsiban. Ja, hogy a benti alváshoz csend is kéne? Az a nagylányom szótárában ismeretlen fogalom kérem. Persze azért megpróbáltam, persze mindenki befeszült és / vagy kiborult a végére. És még a gyerek sem aludt el. Anya, te kis naiv…
B terv.
Azonnal összeszedtem a két gyereket, és indultunk. Anya olimpián is indulhatna, és bár a korábban kigondolt gyümölcs helyett egy kis kölesgolyó került a táskába, a fésűvel nem találkoztunk és a kávé is elhagyatottan figyelt a bögrében, azért becsületemre legyen mondva legalább felöltöztünk, fogat mostunk és egyik gyereket sem hagytam hátra. Gyorsan, gyorsan, a kicsi üvölt, de pár perc popótologatás után már alszik majd, mint a kisangyal.
Valahol a készülődés vagy a liftezés idején történhetett, én csak az ajtóban szembesültem vele: eleredt az eső. Na ne! Nincs az az Isten, hogy visszamenjünk kabátot keresni, átöltözni, babakocsira fóliát előtúrni… *miért most, miért pont velem?!*
Oké, nyugi. Nehezített a pálya, mert a kicsi már kivan, a nagy már bezsongott. Bár nem zuhog, de a játszótér és a sétálgatás nem opció, mert elázunk. Hoppá. Az utca túloldalán van néhány nagyobb fa. Vállveregetés anyának, oda megyünk! Mire odaérünk, a kicsi már félig alszik. Yes! No, akkor már „csak” a nagyot kell lekötni néhány négyzetméteren egy fa alatt egy fél órát, legalább amíg fel nem ébred a tesó.
Ki gondolta volna, hogy ilyen szívet melengető az én kicsi lányommal egy fa tövében ülve, mogyorós kölest majszolva, kukás autó nézegetés közben beszélgetni az élet dolgairól?
Hogy a kavicsokba milyen szuperül lehet rajzolni? Hogy ha kis kört alakítasz ki, olyan, mint a vonatpálya, amin aztán előre-hátra lehet tolatni, botokból sorompót lehet kirakni, azokat aztán nagy ugrásokkal kacagva át lehet ugrani…
És bár a bejárati ajtótól csak 50 méterre jutottunk, mégis kint voltunk, együtt voltunk, és nagyokat nevettünk.
Gondolhattam volna azt, hogy minden összejött, ez egy borzasztó nap lesz bezárva a lakásban, csak a túlélésre fogok játszani.
Olyan könnyű lett volna beragadni abba a feszültségbe és frusztrációba, ami bennem volt.
De sikerült máshogy döntenem. Nem, ez így nem igaz. Máshogy akartam dönteni. És másik utat választottam.
Mikor a kicsi felébredt, már csak szemerkélt az eső, úgyhogy megbeszéltük a naggyal, hogy egy kis hintázás még belefér. Csigákat nézegettünk a játszótér felé menet, végül együtt hintáztam a lányommal. Ő a bal, én a jobb oldali hintán. És amikor a kicsi is az ölembe kéredzkedett, a lányom ragaszkodott hozzá, hogy ő lökjön minket.
Ki mondta, hogy anyának lenni nehéz? (Haha.)
