Na, nem úgy! Mégiscsak egy anya gondolatairól, érzelmeiről szól ez a blog. Akkor hát, hogy is?
Ma reggel volt az első. Befeküdt mellém az ágyba. Megfogta a kezem és hozzám bújt. Aztán jól oldalba rúgott. De hát milyen is lenne, amikor a gyerek először tisztel meg a jelenlétével az ágyban a reggeli ébredéskor? Miért, te békésen pihengető, még egy fél órát szundikáló, hozzád kuporodó, békésen szuszogó gyereket vizionáltál? Haha. Tíz perc ugrándozás, izgés-mozgás, anyán ugrálás után kikeltem az ágyból, kivonszoltam magam a konyhába, hogy végre valami „hasznosat” is csináljak a békés pihengetés helyett (Hogyne.) Persze a kicsi, aki kacarászva szórakozott a nagy mutatványain, nem sokkal később követelte a reggeli anya (tej) adagját, úgyhogy gyorsan visszamásztam az ágyba hozzá. Ekkor találkoztam a hátrahagyott meglepetésekkel, persze amúgy spontán rájuk fekve, veséből kiszedve: egy könyv, egy piros autó meg két malac. Így teljes a reggel, nem igaz? Pont így képzeltem az első ilyen alkalmat. (Te nem?)
Talán a te fejedben is volt egy elképzelés arról, miről fogsz olvasni ebben a bejegyzésben. És bár a cím jelezte (így utólag), hogy mi is történt, talán mégsem teljesen olyan volt, ahogy elképzelted.
Azt hiszem, ezt gyakran átélhetjük szülőként (is). Azok a varázslatos első alkalmak, amik előtt egy gyakran illuzórikus, kis pillangós, kedves, rózsaszín kép van a fejünkben… aztán megtörténik. A valóság.
Te milyennek képzelted az első éjszakát otthon, a kórház után? Talán egy hosszú órákon át alvó kisdedet képzeltél el, miközben kipihened a szülés fáradalmait? Persze. Az én kislányom üvöltött, ahogy a torkából kifért, mi pedig első gyerekes szülőként úgy kétségbe voltunk esve, hogy arra nincsenek szavak.
No és a szoptatást? Az első összebújások, amikor egymásra találtok, a testedből táplálod a gyermeked, ő pedig elégedetten szopizik, arcán a mennyei boldogság tükröződik. Az első gyerekemnél hosszú hónapok teltek el, mire elértünk oda, hogy nem vérzett a mellem az állandó igénybevételtől…
És milyen kép élt a fejedben a hozzátáplálásról? Az első falatok, a babád kíváncsian, érdeklődve nyitogatja a kis száját, először kicsit fenntartással ugyan, de az első ízlelés után lelkesen nyitogatja a száját, újabb adagokat kérve. Hogyne. Talán inkább egy fintorgó arcocska, izgő-mozgó végtagok, a kezedből kirepülő kanál pontosabban leírná a valóságot… a gondosan kiválasztott, leturmixolt, elkészített gyümölcspüré pedig mindenhova jut, csak a gyerek szájába nem (mondjuk így kipróbálhatod a home made hajpakolást).
Ilyen ez. Vannak azok a mémek, az expectation vs reality címszó alatt jópofákat lehet találni, de szerintem anyaként nem kell az internetet böngészni, hogy jó példákat találjunk rá. (Hálás köszönet, gyermekeim!)
És akkor van az a másik kategória.
Amikor elképzeled, hogy milyen lesz, amikor hosszú hónapok után, a négy fal közül kiszabadulva, a barátnőddel először, a gyerek nélkül mész el kávézni egy órára. És a te fejedben egy pillanatra sem engeded el a gyereket.
Vagy amikor először elmentek a pároddal a lakástól 100 méterre lévő étterembe napközben, hogy megünnepeljétek az évfordulótokat, és végre egymásra figyeljetek egy kicsit, csak ti ketten. Aztán 10 perc után már a gyerek ezerszer látott képeit nézegetitek a galériát pörgetve, csillogó szemmel, szülői büszkeséggel.
És amikor először alszik a gyerek külön szobában. Azért csak megnyugtató mindenféle ürüggyel a gyerekszoba felé menni, fülelni, fél szemmel bekukucskálni. Biztos, ami biztos.
Mert az az igazság, hogy így kerek a valóság. Nagyon jó az a malac az ágyban.
